Megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem csak más volt "picsa" a környezetemben, hanem én is adtam neki egy lapáttal. Nem lehet hibáztatni azért valakit, mert felnő. Pontosabban azért nem lehet, mert másképp nő fel, mint én.
Mondták, hogy természetes az, hogy a baráti kapcsolatok lazulhatnak, ha találsz valakit az életedben, akit igazán szerelemmel szeretsz. De amikor tapasztalatban is érzem ezt és pont, mikor úgy látom, hogy kicsit szorosabb lett a barátságunk, akkor bizony fáj. És emiatt a "betolakodót" kezdtem el hibáztatni, támadni. Tény, hogy ő sem egy aranyvirágszál, közel sem tökéletes, és igenis, nyavalygós és egyáltalán nem empatikus és nagyon megváltozott. De mégiscsak őt szereti. És nem mártír kérdés az, hogy elfogadom, hogy őt szereti. És titkon én is kedvelem, csak veszett nehezen mutatom ki.
Kicsit megbántva érzem magam, hogy már nem mi vagyunk az elsők. De ez is ostobaság, hiszen nem velünk fogja leélni az életét. Mi nem a családja, hanem jó baráti vagyunk. És igenis eljött az az idő, amikor azt mondja, hogy "De cica, ne menjünk." És akkor nem jönnek. És hiányoznak.
Azt kell mondjam, hogy hamarabb felnőttek, mint én. Olyan, mintha pörögne körülöttem az idő, én meg itt ülök a közepén, és nem tudok mozogni. Vagy nem is akarok... De ez már egy másik bejegyzés kérdése lesz.